Egy teljes hete, hogy kijöttem a kórházból. Még mindig nem bírtam feldolgozni a tényt, hogy a legjobb barátnőm már nem lehet itt többé velem. Hogy is bírtam volna túltenni magam rajta?! Kicsit talán az én hibám is. Ha akkor este nem rángatom el magammal a városba, akkor talán most itt lehetne. Igazságtalanság, hogy én egy pár karcolással és egy eszméletvesztéssel megúsztam az estét. Ő volt az egyetlen akinek kiönthettem a szívem és támaszom volt a nehéz időszakaimban, amik tulajdonképpen még mindig tartanak. Lassan már fél éve, hogy követési mániám van, de szerintem minden okom meg van rá. Fenyegető leveleket kapok, amikor egyedül megyek az éj sötétjében az utcán lépteket hallok magam mögött, de amikor hátranézek nincs ott senki. Az ablakom néha magától kinyílik. Este sokszor úgy érzem, hogy valaki áll az ágyam mellett, de ha feloltom a villanyt, nincs ott senki. Lehet én vagyok az őrült, de ez nem normális.De ez a legkisebb problémám, hisz az egyetlen ember akire számíthattam már nincs velem. Soha nem hiányzott ennyire még senki, mint Ana. Viszont felettébb furcsa, hogy a fiú akivel együtt volt, Nash.... ha jól tudom így hívják, egyáltalán nem érdeklődött, hogy hogyan bírom feldolgozni, a temetésen se volt ott...
Esti gondolatmenetem közben az ajtó hangos becsapódása a falba térített észhez. A húgom volt az.
- Mit akarsz Kate? - néztem rá felvont szemöldökkel. Nem titok, hogy nem túlzottan kedvel engem, és eléggé lecsúszott olcsó r***** lett belőle, ha a húgom ha nem a véleményem ez.
- Még mindig sajnáltatod magad? Egy év múlva úgyis elmentetek volna az utcán egymás mellett. - motyogta egy flegma vigyorral az arcán.
- Ne magadból indulj ki. Nem mindenki olyan mint te. - fordítottam el tőle a fejemet és a szemközti falat kémleltem inkább.
-Ó, apropó. - kezdett bele egy kaján mosollyal az arcán - Emlékszel Nash-re? Tudod, Ana barátja. Legalábbis volt. -kacagott fel, majd folytatta - Tegnap szép estét töltöttünk együtt. Nagyon gyászolhatja szegény azt a tökéletes ex nőjét. - nevetett tovább és az ajtófélfának döntötte a fejét.
- Mi van? - a fejemet abban a pillanatban elöntötte a düh - Hogy lehetsz ekkora rohadék? - üvöltöttem rá szinte izzó szemekkel, majd azzal a lendülettel sarkon fordult és kiviharzott a szobámból.
Esküszöm Ő a család szégyene. Legalább a halottakat tisztelné meg ha már mást nem...
Nash-ről meg azt hiszem ezek után jócskán meg van a véleményem.
Én viszont nem fogom egész este azt hallgatni ahogy Nash-el éppen egymást élvezik, mert az biztos, hogy a húgom van akkora díva, hogy nem Ő megy házhoz, bár már azon sem lepődnék meg.
Összekaptam magam, és a szakadó esőben útnak indulva maradtam inkább egyedül a gondolataimmal. Emlékszem kiskorunkban sokkal jobban kijöttünk egymással. El sem lehetett egymástól szakítani minket, mint két sziámi ikrek. Most meg inkább szőkére festette magát, hogy a még véletlenül se hasonlítson rám.
Néha belegondolok, hogy miét én vagyok ilyen szerencsétlen...Miért engem büntet a sors? Sírni tudtam volna, de jelen pillanatban az eső lemosta volna az arcomról. Sírjon helyettem az ég, én már nem akarok.
Kivételesen most nem éreztem úgy mintha valaki a nyomomban járna. Viszont rossz érzésem volt. Lassan már két órája, hogy egymagamban sétálgatok. Úgy éreztem haza kell mennem.
Lassan battyogtam fel a lépcsőfokokon és meglepve tapasztaltam, hogy az ajtó tárva nyitva áll. Én bezártam.. Kitudja? Lehet, hogy Katie hagyta nyitva a parti hevében. Bár ez se tűnt helytállónak, túl nagy volt a csönd.
Megfontoltan léptem be az ajtón, majd a villanykapcsoló felé hadonásztam a sötétben.Amikor felkapcsoltam életem egyik legszörnyűbb látványa fogadott... Véres kéznyomok a tapétán, a földön vérfoltok amik egyenesen az emeletre vezetnek.
- Úristen... - suttogtam, mert nem mertem sikítani. Szinte kínzó lassúsággal az emelet felé vettem az irányt, majd lassan Katie szobájához értem, akkor láttam meg az ágyhoz kötözött félmeztelen húgomat aki szinte élet halál között a saját vérében feküdt az ágyon.- Katie... Katie... Jézusom...- rohantam oda hozzá. - Azonnal hívom a mentőket! - néztem rá kétségbeesetten, majd azonnal tárcsáztam a mentők számát. Amint felvették bediktáltam az adatokat, majd lecsaptam a telefont, hogy a húgommal tudjak foglalkozni.
- Mi történt veled? Nash volt az? - néztem az elfehéredett arcú húgomra.
- Vörös.... vörös.. - motyogta elhaló hangon.
- Mi a vörös? Katie maradj velem! - simogattam az arcát. Visszaszívok minden egyes jelzőt amit rá mondtam, csak maradjon velem. Nem veszíthetek el még egy embert, még ha nem is felhőtlen a viszonyunk.
- Vörösek voltak.... a szemei.. Sötét volt... - motyogta tovább, aztán hirtelen lecsukódtak a szemei...
- Katie!! - üvöltöttem. Abban a pillanatban becsapódott mögöttem az ajtó, és mintha valaki kapargatta volna, valaki ott volt az ajtó mögött...
- Aria... Ennek itt még nincs vége. Az enyém leszel, vagy élve vagy halva. - suttogta egy ismeretlen hang az ajtó mögül.. Majd amint felszállt a ködfátyol a szemeimről észrevettem, hogy az ajtón egy vérrel írt üzenet van, méghozzá nekem címezve: " Figyellek Aria. Vigyázok rád! ".......
